Szelektív dobozok és szír gyerekek

A hétfő délelőtti program az volt, hogy elzarándokoltunk az utcában levő boltokba, és kartondobozokat gyűjtöttünk, amikből aztán szelektív dobozokat készítettünk az iskolába, külön papír és műanyag felirattal (a már az iskolában levők elég vacakok, vékony kartonból vannak, könnyen kiszakad az aljuk, meg ilyenek). Úgyhogy mi most készítünk nekik extrahiperszupererős szelektív dobozokat rengeteg celluxszal körbetekerve, amiben gyűjthetik szelektíven a papírt meg a műanyagot, amit mi csütörtököként szétválogatunk. Miután elhasználtuk az összes dobozt, átvittük őket a suliba és kicseréltük a régieket az újakra (a gyerekek persze megint néztek, hogy mi a fenét csinál itt ez a sok ember a dobozokkal, de már egészen kezdek hozzászokni).

Délután kimentünk parkba egy-egy üveg kóla, illetve fanta társaságában, hogy a pár hét múlva esedékes koncertről beszéljünk. Az alapötlet az, hogy a belépőjegyet nem pénzért, hanem egy kiló papírért vagy húsz műanyagflakonért fogjuk árusítani. Először abból indultunk ki, hogy Natia fog énekelni, mert neki baromi jó hangja van, Sandro pedig gitározik hozzá, de végül az lett a terv, hogy minden ország elénekel egy dalt a saját nyelvén, a végén pedig éneklünk valamit közösen törökül.

Miután befejeztük a megbeszélést, elkezdtünk frizbizni az Atatürk-szobor előtt. A legtöbben elég furán néztek ránk, de ezt legalább élveztük. Egy idő után becsatlakozott pár lelkes török is, majd nem sokkal később szír menekült gyerekek is jöttek játszani.

Itt álljunk meg egy pillanatra. Már említettem korábban a szír menekülteket, Zuzut és a szír menekült tábort. Aztán itt vannak a gyerekek. Fogalmam sincs hány évesek lehetnek, de szerintem a legidősebb sem több 12-13 évesnél, de volt még pár hónapos kisbaba is, akit babakocsiban toltak. Hajléktalanok, itt vannak egy országban, aminek nem beszélik a nyelvét és senki nem foglalkozik velük... valamennyit tudnak törökül, de azért nem túl jól (szerencsére ott volt Moha, hogy arabra fordítson). A végén pedig alig akartak elengedni, abla-nak (nővér) és abi-nak (báty) hívnak minket... Egy dolog a háborúról olvasni az újságban/interneten, és egy teljesen más dolog ilyen közvetlenül szembesülni vele... én meg mint tudjuk nem vagyok a világ legkiegyensúlyozottabb embere. Na, szóval csak azt akartam mondani, hogy bármennyire is élveztem meg imádtam a gyerekeket, azért lelkileg leterhelt az egész.
Ez egy videó, amin ők énekelnek:

A kedd borzalmasan rosszul indult, már fél öt körül felébredtem, aztán pont fél hat körül sikerült visszaaludnom, de persze a fél hatos hívásra megint felébredtem. Utána nagy nehezen sikerült visszaaludnom - nagyjából mire a többiek elkezdtek felkelni, szóval tízre úgy éreztem, hogy egy rakás mosott zokni van az agyam helyén. A videó-médianap valamelyest hatékonyabbnak bizonyult, mint az előző: a csapat nagy része kiment videózni, mi Natiával itt maradtunk és szöveget írtunk meg képeket kerestünk a videó elejéhez. ezek később nem lettek felhasználva, de legalább amíg gyűjtöttem őket, hasznosnak éreztem magam... Ez lett az eredmény:

Ebédszünetben kimentünk Helgával a parkba, ahol nagyon vicces, szép színesre festett, konditerem-szerű játékok vannak, csak kicsit kevésbé hardcore verzióban (majd töltök fel képet róla). Mindenesetre erősítettünk egy kicsit, meg közben tök jót beszélgettünk, és megbeszéltük, hogy minden reggel kimegyünk majd. 

A videó befejezése után jó szokásunkhoz híven megint leültünk Unózni, ami már csak azért is vicces, mert nagyjából mindenki más szabályokkal ismeri a játékot. Pl. van, aki úgy játssza, hogy azonos színből lehet egymás után következő számokat rakni, van aki szerint nem, vagy csak kettőt; van, aki szerint nem lehet azonos számból egyszerre több színt rakni, van aki szerint igen, sőt olyan is volt, aki szerint a plusz kettesre nem lehetett másik plusz kettest rakni, hanem fel kellett húzni mindenképpen... Utána törökön megtanultuk a legfontosabbakat, tehát hogy mit kell mondanunk, amikor megyünk stoppolni (hova megyünk, önkéntesek/diákok vagyunk, nincs pénzünk). Szóval aki stoppolni akar esetleg Törökországban, azzal kezdje, hogy para yok, tehát hogy nincs pénz :-D

Sötétedés után elmentünk sétálni meg beszélgetni egyet Natiával és Helgával, nem mentünk messzire, csak hogy még visszataláljunk, és csak kb. fél órát tartott az egész. Miután visszaértünk megittunk pár pohár vodka-cseresznét (végül is a videó elkészültét meg kellett ünnepelni), aztán Sandro, Natia és Szabi kitalálták, hogy aznap van a nemzetközi ölelésnap és mindenkit körbeölelgettek az irodában, aztán az alagsorban is, felébresztették Charles-t, majd körberohanták a lakásokat, aztán visszajöttek és megint felébresztették Charles-t.